2018. április 16., hétfő

Márquez

"Ribero Silva, a tenorista kivívta magának azt az előjogot, hogy szabadon gyakorolhatott a hajnali órákban, és a rómaiak nem zúgolódtak rajta. Hatkor kelt, belemerült a kád egészségesen jéghideg vizébe, aztán megfésülte mefisztói szemöldökét és szakállát, felvette skót kockás köntösét, nyakába kötötte kínai selyemsálját, magára locsolta egyéni illatú kölnijét, majd testestől-lelkestől átadta magát az éneklésnek. Kitárta a szobája ablakát, télen még a csillagok alatt, és bemelegítésül valamelyik szerelmes nagyária leső sorait intonálta, egyre hangosabban, míg végül teljes hangerővel rázendített. Ekkor jött a nagy esemény, melyre mindnyájan vártunk: mikor Ribero Silva kivágta a magas cét, a Villa Borghese oroszlánja akkorát ordított vissza neki, hogy a föld is beleremegett."

Gabriel García Márquez: Tizenkét vándor novella

A szerzőtől olvasott két legutóbbi kötet (vagy inkább három...) eléggé elvette a kedvem az életmű folytatásától és már belenyugodtam, hogy nekem Márqueztől a Száz év magány és a Szerelem a kolera idején lesz az etalon, de ezeknek az igényes kis újdonságoknak, amellyel a Magvető örvendeztette meg az olvasókat, nem tudtam ellenállni, ráadásul kedvesen megkaptam ajándékba, muszáj volt hát elolvasni.
A fent említett két művet nem taszította le a trónról, de meglepően tetszettek ezek a kalandos életű novellák, amelyek tizennyolc év alatt születtek meg és csak akasztott emberek nem voltak; némelyik történet tárcaként, másik forgatókönyvként indult, de olyan is akad, amelyet Márquez egy interjúban mesél el, a barátja leírja, ő pedig ezt dolgozza át. Az ötletek egy iskolásfüzetben hányódtak évekig és Márquez, bár nyugtázta a meglétét, különösebben nem mutatott irántuk érdeklődést. Naná, hogy amikor a füzetnek lába kélt, egyből rém érdekes lett. A majdani novellák további sorsa is kalandos, jó volt olvasni a kis bevezetőt, de minden életerőm is elhagyott, amikor belegondoltam, mennyi melóval járt ezeket megírni.
A novellák egy-egy városhoz kötődnek; gondolom, mindenki találkozott már azzal az érzéssel, amikor az édes nosztalgia összeütközik a valósággal és ezer darabra törik. Az érzés, amelyet ott, akkor rögzített az emlékezet, és keserű szájízzel fedezzük fel, hogy elmúlt, nem ismételhető meg, nem hozható vissza; hogy semmi nem lesz már többé olyan, mert a világ (és benne mi is) változik.
Abból a szempontból is érdekesek ezek az írások, hogy a laza városos tematikán kívül más nem fűzi össze őket; vannak jellegzetesen márquezi témák-stílusok, pl. A szentet le sem tagadhatná, de a Rémtörténetet vagy a María dos Prazerest se nehéz az íróhoz kötni.
Vannak itt azonban érdekességek; ezek az írások olyan szürreális-bizarr valamik, amelyeket általában nem szeretek olvasni, mert kényelmetlenül érzem magam közben (azaz hatnak), az egzisztenciális szorongás összes válfaját sikerül közben produkálnom. Ld.: ártatlan, épelméjű ember bolondokházába kerül, és amikor az embert megsorozzák némi jeges vízzel, pont úgy dadog és őrjöng, mint egy valódi elmebeteg. Ismerős, ugye? Persze, sok ilyenről olvashattunk már. Na, micsoda szerencse, hogy Márquez is bemutatja a saját példányát, és még egy rendszertelenül etetett macska is van benne, tiszta horror volt a számomra a "Csak azért jöttem, hogy telefonáljak". A költői című Véred nyoma a havon ennek a testvére, szintén a valóság feletti kontroll elvesztése a témája. A Tizenhét megmérgezett angol is bizarr történet, egy zárvány az élet szövetében, amelybe jobb nem belegondolni.

A kafkai hangulatú novellák iránti zsigeri előítéleteimet leszámítva mindegyik írást szerettem olvasni - ugyan baromi sokáig tartott egy helyre terelni ezeket a vándorló novellákat, de megérte dolgozni velük.:) Talán a Csipkerózsika a repülőgépen az egyetlen, ami kissé kilóg a sorból (nekem), de a többibe ha akarnék, se tudnék belekötni - és ugyan miért akarnék?

Eredeti cím: Doce cuentos peregrinos
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2016
Fordította: Egry Katalin, Scholz László, Székács Vera, Szőnyi Ferenc
Ár: 3290 Ft


Ahhoz képest,

hogy kicsit féltem, hétalvó létemre mit fogok művelni, ha hat előtt kell kelnem, még nem gyújtottam fel a lakást, nem mentem itthoni papucsban dolgozni, sőt, még az ebédemet se hagytam itthon. Csak a mandarinhéjat akartam egyszer a szennyestartóba lökni, és kedvesen kis kotonomnak szólítottam a leghűségesebb szobanövényemet, miközben a levelét simogattam.


2018. április 1., vasárnap

Nem a francia Édes Anna


Leïla Slimani: Altatódal

Valószínűleg minden magyar moly olvasó felkapta a fejét erre a könyvre; az Altatódal koncepciója kísértetiesen hasonlít Kosztolányi regényéére, de azon túl, hogy a háztartási alkalmazott a munkaadói ellen fordul és gyilkol, a hasonlóság véget is ér. Én is szeretném legyezgetni a nemzeti hiúságomat, de nem, a marokkói származású francia írónő valószínűleg nem olvasta az Édes Annát.

Ahogy sokan mások, én is a kötelező olvasmányoknak hála ismerkedtem meg a regénnyel [kieg. megj.: akármelyikre gondolok vissza, megállapítom, hogy egy edzetlen olvasónak - amelyek közé a középiskolások többsége sorolható (sajnos) -, a legtöbb kötelező túl nagy falat. Huszonévesen viszont tök király volt Az arany ember.], és azon kevesek közé tartozott, amelyek mélyen megérintettek, azaz nem a jó jegy érdekében rágtam át magam (pl. Candide - ehhez még most is éretlennek tartom magam) rajta, hanem tanulás után kifejezetten vártam, hogy elalvás előtt olvashassak belőle pár oldalt. Régen olvastam, de az érzésre még emlékszem. Kemény, húsba vágó, igazi falhoz vágós csemege, amelyről órák hosszat lehet beszélni, annyi mindent foglal magába.

Leïla Slimani is sok témát sűrített ebbe a röpke 240 oldalba - nem is lehet mindet kifejteni -, de a stílusa, az ereje teljesen más. Az Édes Anna sűrű, erőteljes szöveg, valósággal ropog minden szava, az Altatódal nagyon pörgős, laza szerkezetű, tkp. egy délután alatt elolvasható. Sok mindent felvillant, de egyik témának se ás a mélyére. Ez nem negatívum, mert jól van megírva és bizonyos apróságokat nagyon jól megmutat. Ha nagyon szigorú akarnék lenni, azt mondanám, hogy érződik rajta a mindenkinek megfelelés-féle igyekezet, és a könnyed stílus is talán (de csak talán) arra apellál, hogy minél szélesebb réteg képes legyen befogadni. Még egy párhuzam, csak hogy tovább színesítsem a képet: Ferrante Nápolyi regények sorozata kontra a kisregényei.

Sarkalatos pont, hogy ebben a könyvben gyerekek is szerepelnek, a gyilkos, Louise a dadájuk, aki csak "mellékesen", a rend-és tisztaságmániája (meg pszichológiai okokból) végett vesz át rövid idő alatt minden háztartási feladatot. Az is érdekes, hogy Louise kihangsúlyozza a nőies vonásait (sminkeli magát, bár valószínűleg nem túl jól), míg Anna (az emlékeim alapján) szinte nem is tűnik nőnek, mondjuk, az ő anyagi-társadalmi helyzetében nehéz lenne vad bulit csapni a drogériában.
Miről beszél ez a könyv? A bevándorlókról; a gazdagok vs. szegények, a nők és a férfiak örök témájáról. És persze az anyós és a meny harcáról, amit nem bírok megérteni. Nem ilyen nőt képzelt el a fiának. 
Az anya. Kívülről borzasztó nehéz szerepnek tűnik, szegény Myriam valamennyi vetületével szembesül; a lenézéssel, amiért ő "csak" édesanya és nem dolgozik; a szájhúzós megvetéssel, amikor visszamegy dolgozni; a majdénjólmegmondom kioktatással, azaz a gyerekek azért neveletlenek, mert az anyjuk nem foglalkozik velük eleget; a saját kisebbrendűségi érzésével, a bűntudatával, amelyet a karrier iránti vágy és a tökéletes anya eszménye szül benne.
Az apa. Bűntudatot érez, amiért vágyik egy olyan léha dologra, mint a karóra és lecsatolja, amikor meglátogatják az anyját. Nem ilyennek képzelte el az apaságot. Úszott az örömben, amikor a felesége állapotos lett, de kinyilatkozta, hogy nem fog a bohém zenész-életmódon változtatni. Ott van Louise, feleli vidáman, amikor a felesége aggódik, hogy ők, a szülők, egész nap nincsenek otthon és a gyerekeiket egy idegen neveli reggel fél nyolctól este kitudjameddig.
A pont, amikor külön-külön beismeri magának a két felnőtt, hogy minden oké, csak ne kellene hazamenni.
A pont, amikor este, suttyomban viszik le a szemetet és kopott táskában csempészik haza az új holmit, hogy Louise meg ne tudja.
A pont, amikor Louise rájön, hogy Masséék nem az ő családja.

Louise. Csodásan fonák-ironikus módon róla tudunk meg a legkevesebbet. A miértre nincs válasz. Arra se, hogy miért nem volt képes kialakítani egy normális életet, miért hozott sorozatban rossz döntéseket, miért nem akart szembenézni a valósággal, helyette hagyta, hogy egyre mélyebbre rántsák a problémái. Nagyra nőtt kakukkfióka.

Eredeti cím: Chanson douce
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2017
Fordította: Lőrinszky Ildikó
Ár: 3290 Ft

2018. március 31., szombat

A márciusi zárás

Természetesen az időjárás nálam is kivívta a Holtig tartó megvetést, de az, hogy a molylepkék ismét felsorakoznak ellenem, higgyétek el, hogy a tavasz csalhatatlan jele.

Élt bennem egy olyan naiv, titkos elképzelés, hogy a Könyvfesztig nem veszek könyvet - nos, ebben a hónapban is összejött kettő:

Elizabeth Strout: Kisvárosi életek Dan Simmons: Terror

A Kisvárosi életeket már régóta szerettem volna, a Molyon árulta is valaki, de többszörös érdeklődésem is hidegen hagyta az illetőt, ezért megrendeltem a másik elérhető példányt. Ezzel teljes lett a magyarul elérhető Strout-gyűjteményem, Smaug-boldogan ülök a kincseimen. Illetve, kicsit boldogabban, nekem az a sárkány elég frusztráltnak tűnt.
A Terror szintén must have darab volt - az Agave 35%-os előrendelési kedvezménye szó szerint kihagyhatatlan -, több mint 700 oldalas gyönyörűség, magammal is hoztam a négy napos szünetre. Ennek örömére ma még egy sort sem olvastam, helyette begyűjtöttem némi macskaszőrt a kék pólómra, mert azon mutat a legjobban.

Dan Simmons: Olümposz I-II. Császtvay Tünde: Éjjeli lepkevadászat Anna Lyndsey: Lány a sötétben Delphine de Vigan: Igaz történet alapján Leïla Slimani: Altatódal
 Gabriel García Márquez: Tizenkét vándor novella

Az olvasások nem alakultak rosszul. Szerintem könnyű kitalálni, hogy Dan Simmons könyveit a méretük ellenére igencsak kedvelem; ő az a szerző, aki felőlem kétezer oldalas monstrumokat is írhat, mert jó bennük elmerülni és egyiknek se akarok a végére érni. Kár, hogy még se az Olümposzról, se az Éjjeli lepkevadászatról nem írtam (ezt nem Simmons jegyzi), de majd fogok.
Mindig érdekeltek a nők szerepét tárgyaló kötetek, de idén meglepően nőies év van, évek óta először kell figyelnem a férfi-női szerzők egyensúlyára. Nehéz körülhatárolni ezt a kategóriát, mert hol jelentős személyek, hol a női szerepek, hol pusztán a szerző miatt sorol ide bizonyos könyveket az agyam.

Egyébként az Éjjeli lepkevadászat kivételével mindegyik márciusi olvasmányommal elégedett vagyok. A kissé furcsa fogalmazás a Lány a sötétbenre vonatkozik, amit nagyon örülök, hogy végre elolvashattam - még egyszer köszönöm Nitának, akinek ezúttal nem öntöttem le szilvás sörrel a könyvét -,  még jobb is volt, mint amire számítottam, de nem eksztázisba ejtő könyv. Almamag ismét nagyon kedvesen felajánlotta a kölcsönzést, de ismét visszatértem a könyvtárba és nem bírtam otthagyni az Altatódalt. Se az Igaz történet alapjánt, amiről az előző postban gagyogtam. Ráadásul mindkettő sikerkönyv volt, azaz két hétig lehet a szerencsés személynél és nem lehet hosszabbítani. Majdnem rástresszeltem, hogy fogom ezeket ennyi idő alatt elolvasni, aztán a könyvek gondoskodtak róla, hogy kevesebb mint négy nap alatt lerakhassam a vállamról ezt a rettenetes terhet. Márquez Tizenkét vándor novelláját hagytam értük félbe, micsoda taktikus időzítés (=véletlen), hogy akkor nem regényt olvastam. A Baljós óráért és a Szerelemről és más démonokról-ért nem voltam odáig, ez a kis kötet viszont nagyon tetszett.

A többiek márciusa:
Nikkincs
PuPilla

2018. március 28., szerda

Az erőszak eredete


Delphine de Vigan: Igaz történet alapján


Posztmodernkedő-összekacsintós könyv.

Botor dolog számon kérni egy írótól az igazságot. Abban a pillanatban, amikor kinyitjuk a könyvet és elkezdjük olvasni a sorokat, a szerző cinkostársai leszünk; egy értő, tapasztalt olvasó - még ha a történet hatása alá is kerül -, tudja, hogy az általa olvasottak nem a színtiszta igazságot ábrázolják, mert ez nem létezik. Minden, ún. megtörtént eseményeken alapuló filmben elsütik ezt a közhelyes (de igaz) mondatot.
Delphine de Vigan előző könyve, a Semmi nem áll az éjszaka útjába meglepő és viharos sikert aratott az olvasók körében. Meglepő volt, mert DdV nem számított rá, hogy ennyire megérinti az embereket és zsákszámra továbbítja neki a leveleket a kiadó. Viharos volt, mert egy személyes történet mindig indulatokat vált ki. Ennek a könyvnek az édesanyja a főszereplője, aki mániás depresszióval küzdött egész életében és öngyilkos lett, tágabb körben pedig a családja. Mini-ajánló: lehet, hogy sokan (?) írtak önterápiás céllal hasonló könyvet, de ez nagyon jól van megírva. Nehéz tőle elszakadni, tele van érzelmekkel, emlékekkel és fájdalommal, de nem giccses vagy hatásvadász módon. Három éve olvastam, de még emlékszem rá, hogy amikor becsuktam a könyvet és felfedeztem, hogy a borítón lévő fekete-fehér fotó nem az írónőt, hanem az édesanyját ábrázolja, végigfutott rajtam a hideg. Úristen, ez ő. Tényleg élt. Tényleg így (ilyesformán). Tényleg meghalt. Hülyeség, de ez csak akkor tudatosodott bennem. De igazából miért is lenne hülyeség? Ki nekem Delphine de Vigan? Egy, nálunk nem igazán ismert francia szerző, aki kevés, jóformán semmiféle reklámot nem kapó könyvet írt. Nem ismerem, bárki lehet. Egy másik író álneve-alteregója. Roman Gary (sajnos nem). 

Valószínűleg el tudjátok képzelni. Olyan volt ez a könyv, mint egy bomba. Van előtte - de mi van utána? Mindenki arról faggatta de Vigant, hogy mit lehet ezután írni? Erről szól ez a könyv, az Igaz történet alapján, amely egyfajta reflektálás is a valóság vs. fikció kérdésére.
Nos, leginkább semmit.
DdV összeroppan a rá nehezedő nyomás-figyelem és a Semmi nem áll... vetette utóhullámok miatt. [Igazság szerint azt csodálom, hogy nem döglött bele.] Lassan eljut odáig, hogy képtelen leülni a számítógép elé. Egy e-mailt se tud megírni, nemhogy egy új könyvet. Ennek a folyamatnak az elején ismerkedik meg a titokzatos L-lel, aki látszatra Delphine tökéletes ellentéte, az a nő, aki mindig is szeretett volna lenni; határozott, magabiztos, akinek mindig hibátlan a megjelenése és tisztában van azzal, milyen hatást gyakorol az emberekre. Rövid idő alatt ő lesz Delphine legbizalmasabb barátja, akivel minden titkát, szorongását megosztja - amit pedig nem, azt L. intuitív módon kitalálja. Aztán, ahogy az állapota súlyosbodik, L. nélkülözhetetlen lesz a számára, függőségi viszonyba kerülnek - de az intő jelek is szaporodnak arra nézvést, hogy a nő nem az, akinek mondja magát; szépen berendezett lakása teljesen személytelen, annak ellenére, hogy balkezesnek mondja magát (Delphine is az), tökéletesen ír jobb kézzel, állítólag ugyanabba az előkészítő osztályba jártak (de L. nem szerepel az osztályfotón, mert aznap beteg volt). Állandóan a háza közelében van. Mindig ráér vele találkozni, beszélgetéseiket soha nem zavarja meg egy telefonhívás. Delphine valamennyi megjelent írását olvasta L. A vele készült interjúkat is. Bizonygatja, hogy Delphine hagyja el a fikció papírmasé, béna figuráit és a valóságra koncentráljon, mert az olvasókat csak ez érdekli. Őket nem lehet (nem szabad) hülyének nézni. Tudni akarják, mit kapnak a pénzükért.

Spoiler nélkül nehéz érzékeltetni, az írónő hány kikacsintást szőtt (vagy mit csinálnak a kikacsintással) ebbe a könyvébe, a valóság és a fikció összemosását érzékeltetve, a "világos játékszabályokat" követelő olvasókat froclizva. Interaktív könyv: mindenki eldöntheti, mit olvas. Pszichothriller? Memoár? Posztmodern? Igaz történet? Fikció? Az lesz, amit szeretnél. Ugyanis - kapaszkodjatok meg - az olvasók nem szeretik, ha átverik őket. Nem bocsátják meg az írónak, ha megszegi a játékszabályokat. Hű. A könyv tényleg termék, mint a joghurt. És a franciák még nem is olvastak Szabó Magdát (legalábbis az ilyenek nem).

A rossz vélemények miatt tartottam ettől a könyvtől, de nem kellett volna. Nem azt mondom, hogy olyan jó, mint a Semmi nem áll..., mert nem - külön kell őket értékelni. Szorosan összefüggnek, de mások, ha divatos akarnék lenni, azt írnám, az írói pályafutás más-más szakaszait képviselik. Vagy csak simán DdV-kompatibilis vagyok. Kedvelem ezt a nőt - a félelmeivel, a gyengeségeivel, minden terhével együtt. Remélem, létezik és önazonos a könyveivel.;)

Eredeti cím: D'après une histoire vraie
Kiadó: Ab Ovo
Kiadás éve: 2017
Fordította: Pataki Pál
Ár: 3450 Ft


2018. március 22., csütörtök

Napom

- Jézusom, de megijedtem! - kiáltotta meghökkenten a nő, amikor a sarkon befordulva szembe találta magát velem.

Tudtam én, hogy nyúzott fejem van, de a felét napszemüveg takarta.


Várható megjelenések

UPDATE 1.: A vak bérgyilkos! Mindjárt összefosom magam a gyönyörűségtől!

UPDATE 2.: Meg a Strahan-féle novelláskötettől is.

Úgy tűnik, kezd beindulni a könyvfesztiválos készülődés. Szokás szerint minden engem érdeklő kötetet ebbe a bejegyzésbe fogok pakolni és frissítem, ha kell.

Dan Simmons: Terror Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa Eleanor Catton: A próba Margaret Atwood: A vak bérgyilkos Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2018

Dan Simmons: Terror - 2018. március 20.

Az előző hasonló szösszenetben már örültem neki kicsit részletesebben.

Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa - 2018. április 13.

Majdnem kiugrott a szemem a hat ezer forintos ár láttán, aztán Nikkincs mondta, hogy 800 oldal körüli lesz... oké, így már reálisabb, de még 20%-os előrendeléssel is 4800 Ft. Kicsit megrázott, de örülök, hogy megjelenik.

Eleanor Catton: A próba - 2018. március 15.

Kellemesen meglepődtem, hogy kiadják, és a témája is izgalmasan hangzik. És csak négyszáz oldal.:D

Margaret Atwood: A vak bérgyilkos - 2018. június 1.

Ez a hét híre! Imádom a Jelenkort, komolyan. Túléltük a sorozatok keltette hírverést és haladhatunk tovább az életműben? Annyira jó lenne...
Nekem ez a kedvencem Atwoodtól. Egy hosszú, forró nyáron olvastam, mikor a Stilisztika fölé kellett görnyednem, magyarán lopta az időt ettől a fantasztikus könyvtől.
Úgy is döntöttem, hogy kell a régi, rongyos kiadás mellé az új a polcon.

Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2018 - 2018. április 19.

Már kezdtem aggódni, hogy nem jelenik meg. A névsorban kevesebb az ismerős név, de már csak a sokszínűsége miatt is tudom, hogy szeretni fogom ezt a kötetet.
A kiadó honlapján már 30%-kal olcsóbban előrendelhető.




2018. március 21., szerda

Búcsú Franzentől

Jonathan Franzen: Diszkomfortzóna

Ó, Jonny, Jonny, akárhogy erőlködöm, nem fog ez menni. A témák és a hasonszőrűek értékelései alapján azt hittem, nekem (is) írsz, és érzem én a potenciált, de valahogy nem az igazi az élmény - sok helyütt eltalálod, vagy majdnem eltalálod azt, amit én elvárnék tőled, és amiben azt hiszem, nagyon jó vagy, aztán jössz valami dögletesen unalmas résszel, én meg összeszorítom a számat és várok türelmesen.
Azt hittem, ez a könyv majd megmagyarázza. Hogy fordulópontot jelent, új perspektívába helyezi az arc (sic!) poeticádat, de ugyanaz volt a metódus, mint a nagyregényeidnél: nem jó helyen van a fókusz, a szöveg kontrollálatlanul szétfolyik, pedig ott csillog benne a Lényeg.

Mellesleg akkora seggfej vagy. Sajnos nem a jó értelemben. Imádom a gonosz szerzőket, a szarkasztikusakat, a kegyetleneket, meg a szétcincált családi drámákat, de az, ahogy te írsz az édesanyádról, nem a jó értelemben vett kíméletlen ábrázolás, hanem egy kocsmapulti lekezelő vélemény. Nagyon sajnáltad szegényt... legszívesebben lekevernék neked egy pofont.

Nem is vagy te akkora madárrajongó. Te csak dicsekedni akarsz, hogy mennyit láttál, és amikor már a különlegesebb fajták után veselkedtél, le merted azt írni, hogy a hétköznapiakra ügyet sem vetettél. Ilyet egy állatrajongó nem mond. Az állatok nem kipipálható tételek a listán vagy trófeák a gyűjteményedben (isteni szerencséd, hogy nem lepkét gyűjtesz). Én szeretem a madarakat. Etetem őket, megcsodálom kecses kis fejüket és színejátszó tollazatukat. A kedvencem a mandarinréce. Jó, a ragadozó madaraktól irtózom és a csirkéket se szeretem, mert alattomos dögök (és még meg is eszem őket, akárcsak a pulykát, mert bűnronda a szerencsétlen), de aki szemöldökcsipesszel fogott cseresznyedarabkákkal eteti a rigófiókát, az szereti a madarakat. 

Viccen kívül, én befejeztem a Franzennel való ismerkedést. Vannak nagyon jó pillanatai-témái, de körbe van szórva szeméttel, magyarán túlírt és néha terjedelmes agyfaszt kapok tőle. Egyszer bárányhimlős is lettem. Oké, nem miatta, de a viszketésen tuti nem segített.
Ennek a könyvecskének is voltak jó részei - még örültem is, hogy nincs olyan bő lére eresztve, mint a regényei -, például, amelyek a családjáról szólnak, de a tinédzserkori szerencsétlenkedései és a képregények társadalmi hatásáról szóló fejezetek untattak. Év elején olvastam és nem jegyzeteltem róla semmit, úgyhogy ez így marad.

Eredeti cím: The Discomfort Zone
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2015
Fordította: Bart István
Ár: 2990 Ft

2018. március 18., vasárnap

Fény a sötétségben

"Az ágyban ülök egy különös szobában. A falakat harsogó virágmintás tapéta fedi - rózsaszín rózsák csokrai krémszínű háttér előtt. Az ágyam egyszemélyes; végigfuttatom rajta a tekintetem az ágyvégig, ahol az ablakon keresztül ködös, skót tájat pillantok meg - egy kert kis szegletét, melyet narancsszínű sáfrányfű szegélyez, és durván faragott kőfal vesz körül, a falon túl pedig szürkés-lilás hangás puszta, melyre fehér párafátyol borul.
A szobában régi bútorok, dohos ágynemű, ágy eső, kopott szőnyeg, rongyosra olvasott detektívregények és por szaga. Olyan hely szaga ez, amelyet állandóan nem laknak, de megvan benne minden, ami az átmeneti boldogsághoz szükséges."

Anna Lyndsey: Lány a sötétben

Mind a fényérzékenységhez, mind a szeborreához van közöm, de a könyv szerzőjéhez képest olcsón megúsztam. Nagyon olcsón.
Anna Lindsey köztisztviselő egy szokásos, dolgos munkanapon rémülten veszi észre, hogy a mesterséges fény (számítógép monitorja, neoncsövek) hatására lángol az arcbőre és piros foltok ütköznek ki rajta. Az óvintézkedések, kezelések ellenére az érzékenység fokozódik, már a természetes fény is irritációt vált ki belőle, és már nemcsak az arcán, de a testén is, bár látható gyulladás nélkül. A vizsgálatok megállapítják, hogy nem porfíriában szenved, de a tudomány itt megáll - egyrészt Anna annyira rosszul van, hogy képtelen elhagyni a lakását, másrészt a fényérzékenység eme fajtájára még nem találtak meg az általános (vagy bármilyen) gyógymódot. Így Anna azt teszi, amit minden elkeseredett beteg ember - kísérletezik magán, a reakcióiról naplót vezet és próbál épelméjű maradni, miközben a napjai nagy részét egy teljesen (védőfóliával, sötétítő függönyökkel) elsötétített szobában tölti, hangoskönyveket hallgatva és szójátékokat kitalálva.

Annak ellenére, hogy a megjelenése óta kíváncsi voltam a könyvre, volt bennem némi rosszmájú feltételezés az esetleges szenzációhajhász volta miatt - de, mit tagadjam, engem is ez a furcsa kórság indikált az olvasásra. Milyen pontosan ez a betegség? Hogyan éli meg az elszenvedője? Gyógyítható? Mondjuk, ha a betegség szokatlan voltára építene a könyv, vagy épített volna a kiadó, nem egy lenne a több száz másik kiadvány között, hanem ő is ott díszelegne a kigyúrt fickók összetett lelkivilágát magasztaló reklámok mellett. De erről szó sincs - se a reklámról, se a szenzációhajhászásról, ez a könyv csak pár fejezet az álnéven író Anna szokatlan életéről.
Nem összefüggő történetet olvashatunk; a fejezetek a betegségre, Anna gondolataira, a különféle játékokra, álmokra, a telefonbarátokkal folytatott beszélgetésekre tagolódnak, bár a gyógyulás-visszaesés szakaszairól kronológiai sorrendben ír. A stílusán érződik, hogy egy hétköznapi, írásban kevéssé jártas emberről van szó, a többi szereplő ábrázolása meglehetősen sematikus - az előszóban olvashatjuk, hogy a szerző megváltoztatta a neveket és a főbb tulajdonságokat,lehet, hogy ez az oka -, főleg Anna kedveséé, Pete-é - róla szívesen olvastam volna többet, hogyan éli meg ezt a furcsa élethelyzetet, nem esik-e néha kétségbe, miközben Anna folyamatosan gyötrődik, nem kellene-e elhagynia a férfit, hogy legalább az egyikük normális életet élhessen. Néha felbukkan egy-két szép kép, főleg a természetről, amelyek üdítően árnyalják a  szöveg milyenségét.

Most is úgy jártam, hogy hiába vágytam könnyű olvasmányra, a tartalom miatt nem nagyon sikerült. Gyorsan lehet vele haladni, de olvasás közben elnehezedett a szívem. Rendkívül sok borzasztó betegség van a világon, de olyan kegyetlen dolog, amikor valaki meg van fosztva a napfénytől, és diadalként kell elkönyvelnie, hogy szürkület után kimehet a kertbe, hogy beszívja a világ illatát, vagy annyira el tudja viselni a fényt, hogy felmosson a fürdőszobában.
Hogy meggyógyul-e Anna? Akárcsak őt, minket is megrontott a művészet narratív struktúrája - megvolt a bonyodalom, várjuk a megoldást, a megnyugvást adó befejezést. Hogy az élet legalább néha részt vesz a fair playben, és nem azt válaszolja a "Miért éppen én?" kérdésre, hogy "Csak." Gondoltam rá, hogy elmondom, de akkor hol lenne az izgalom... annyit viszont elárulok, hogy ugyan a szerelem sok mindenre gyógyír, de a puszik nem varázsolnak 50 faktoros fényvédelmet a bőrünkre. Muszáj volt a borítóra írni azt a nyálas mondatot?

A könyvet Nitától kaptam kölcsön, de ez nem befolyásolta a könyvről alkotott véleményemet.

Eredeti cím: Girl in the Dark
Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2015
Fordította: Farkas Krisztina
Ár: 3490 Ft 

2018. március 12., hétfő

A térkép szélén

"Már egyikőnk se fiatal, de ami épp most lezajlott, az megtörténhetett volna, amikor tizenhat vagy húsz- vagy huszonöt éves voltam. Fölserdültünk, és egyszer csak megdermedtünk: megrajzoltuk a térképet, és azóta meghagytuk a határokat pontosan úgy, ahogy akkor voltak. És hogy miért izgatja Barryt annyira, hogy Dick jár valakivel? Mert nem akarja, hogy mozi előtt rámosolyogjon egy kapafogú, anorákos pacák; mert izgul, hogy mi lesz az életével; mert magányos, és a magányos embernél nincsen keserűbb."

Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

(Nagyrészt női szemszög-mese.)

Baromi őszinte ez a könyv. Nem tudom, milyen lehetett megírni, szerintem nehéz, nekem legalábbis az lenne egy ilyen szintű kitárulkozást (még ha csak fiktív is) papírra vetni és az emberek elé rakni, nesztek, csajok, mesélek nektek a férfilélekről. Ellentmondásos élmény volt olvasni; egyszerre váltott ki belőlem együttérzést és vörös ködös, fogcsikorgató dühöt; értem az elcseszettség-elkésettség érzését, a hogy-jutottam-észrevétlenül-idáig keserű tüzét, hogy mintha egy pillanat alatt lenullázódott volna az élete a jól-elvagyok-szintjéről a semmire, ugyanakkor nem hiszem el, hogy lehet valaki ekkora pöcs; attól semmi, semmi nem lesz jobb (és az önsajnálatnak is van egy határa), ha azokkal baszunk ki, akik számunkra érthetetlen módon szeretnék minket és tényleg segíteni akarnak. Attól se, ha melegítjük magunk körül azt az emlékpocsolyát, amikor még minden jó volt, és ragaszkodunk az illúziók és a képtelenül nagyra növesztett elvárások balga halmához. Azt hittem, hogy olyan lesz. Hát nem, nem lesz olyan. Az élet kurvára másmilyen, mint egy kamaszfantázia. És mind a kettő elmúlik, csak az előbbié sokkal fájdalmasabb, ha nem vigyázunk.
Ahogy egy röpke két órás beszélgetés során megvilágosodtam - na, jó, olvasás közben is -, pont erről szól ez a könyv. Olyan hamis képek, többszörösen torzító tükrök zavarták meg az elvárásainkat, hogy nagyon nehezen tudunk kommunikálni és még nehezebb elengedni a média, a popzene, a csillogó magazinok (tudattalan) hatását - és sok éve együtt élő pároknak is képes beszélgetésalapot szolgáltatni. Rob Flemingnek 36 évesen jön el az a pillanat, amikor úgy érzi, talán képes lesz túlélni a kisfiúkori ábrándok elengedését. 

A folyamatos "nőj már fel, bazmeg"- reakcióm ellenére az idei év eddigi legkellemesebb olvasmánya volt (mondtam, hogy ellentmondásos). Néha jólesik más kínlódásában tapicskolni és megkönnyebbülten, kéjesen sóhajtgatni, hogy legalább ilyen problémám nincs, vagy hogy legalább ezt nem basztam el / máshogy basztam el / igen, elbasztam, de tanultam belőle és nem kérek belőle soha többé. Olyan nyavalyám biztos nincs, hogy a női fehérneműk láttán egy világ omlott össze bennem. Nem hittem volna, hogy valaha leírom ezt a mondatot, de örülök, hogy több gyakorlati érzék szorult belém, mint Rob Flemingbe, és nem annyi idősen jövök rá, mint ő (jó nagy külső rásegítéssel), hogy attól, hogy valakinek nincs 1200 bakelitlemeze otthon, nem biztos, hogy egy megvetendő lény. Igen, minden empátiám és deviáns* vonásom ellenére nehezen tudom túltenni magam ezen a fickón. És éppen ezért olyan megragadó ez a könyv; nem szépít semmit, nincsenek aranyfénnyel keretezett, átformáló fordulatok, csak egy fickó élete, aki szeretne végre kiverekedni magának egy zugot az életben.

*deviáns vonás: nincs Hamupipőke vagy királylány-effektusom, nem érdekelnek a kocsik és a hideg ráz a "vigyél el valahova" intézményétől stb.

Eredeti cím: High Fidelity
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2000
Fordította: M. Nagy Miklós
Eredeti ár: 1200 Ft

2018. március 3., szombat

Szabadság, vadság, illúzió

"De bármit mondana is, tudta, mind arról a vadságról szólna, amit keres. Szabadság és jóság, remény és életerő, ami az értelme minden ismerős, megszokott dolognak az életében, amely viszont korántsem szabad vagy jó vagy reményteljes vagy életteli. Világa eredetét, mozgatórugóját keresi, azét a világét, amely ijedten elfordul eredetétől, nemhogy felkutatná, pedig még a prérifű is rostos gyökeret bocsát le a dús, sötét nedvességbe, magába a Vadságba, így újítja meg magát évről évre."

John Williams: Butcher's Crossing

Nem-szabályos, össz-Williams elmélázós bejegyzés következik.

Valószínűleg újra fogom olvasni a Stonert, mert nála elsiklott valami, ami az Augustusnál és a Butcher's Crossingnál megvolt. Az első könyvnél nem éreztem azt az introvertált eleganciát, amit a másik kettőnél igen, legyen szó római császárról vagy naiv, önmagát kereső fiatalemberről, aki most kívánja kiélni a férfiakra jellemző felfedezős-kalandozós, megküzdök-a-sárkánnyal vágyait, hogy levesse puha bababőrét és kérges, naptól cserzett bőrű férfiként lovagoljon el a naplementébe. Will Andrews valami igazira vágyik, nem hiszi el, hogy az élet papírok zörgetéséből, paragrafusokból meg a pénzről szól. De mire vágyik valójában? Hogy "igazi férfi" legyen, bármit is jelentsen ez? Kalandra, pisztolypárbajra, végtelen szabadságra?
Azt hiszi, a Vadnyugaton, amelyet nem szőtt be a civilizáció fásult pókhálója, megtalálja, amit keres - és tulajdonképpen így is van, de a vadság, a szabadság valódi arca teljesen más, mint amit ő naiv ábrándozásaiban elképzelt. Ínséges, küzdelmes, veszélyekkel teli - miközben ő és a társai megerőszakolják a Természetet, az is kimutatja a foga fehérjét. Lehet, hogy gyermeteg elgondolás, de olvasás közben arra gondoltam, van egyfajta karmikus visszaütése annak, hogy a három férfi mészárszékké változtatja a coloradói völgyet, ahol a feltűnésükig a bölénycsorda háborítatlan békében él.
"Ezen az oldalon a város, gondolta, azon meg a vadon; és noha vissza kell térnem, a visszatérés is csak eszköz lesz, mód, hogy egyre inkább elhagyjam."
Az is érdekes, hogy a három könyv tkp. három férfi-archetípust, aspektust (na, tudjátok) ábrázol; az egyszerű, mások által háttérbe szorított embert, aki észrevétlenül múlik el a világból, a vezető-uralkodó típust, aki az egész világra hatással van és a fiatal, tapasztalatlan férfit, akiből halk szavú, a láthatárt összehúzott szemmel figyelő gyökértelen vándor lesz.

Nem tudom pontosan, mi az, ami belengi Williams könyveit, de ez a visszafogott tisztánlátás, a dolgok lényegének megragadása és a minden-minden belesűrítése ezekbe az egyszerű, letisztult mondatokba valóságos mágia. Mindent elmond, ugyanakkor nem ad semmit, megtartja magának a titkait. Megmutatja azt, hogy a lényeg nem a külső történésekben, hanem a belső folyamatokban lakozik, ugyanakkor a kettő elválaszthatatlan egymástól.

Eredeti cím: Butcher's Crossing
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2017
Fordította: Gy. Horváth László
Ár: 3900 Ft

2018. március 1., csütörtök

Vacogó február

Mindenki képzelje ide az obligát télrühellő frázisokat, aztán menjünk is tovább a könyves dolgokhoz.

Császtvay Tünde: Éjjeli lepkevadászat

Ó, jaj, vettem egy darab könyvet, méghozzá nem is akármilyet. Hosszú évek óta vágytam rá, de drága volt és a könyvtárban csak helyben lehetett olvasni, el is felejtettem az idő múlásával. Aztán megláttam egy kissé leharcolt példányt a kirakatban, és amíg a pasim átböngészte a kínálatot, kínban voltam, hogy mit csináljak. Megvettem, persze.

John Williams: Butcher's Crossing Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi Borbás Mária: A bűnbak bégetése William Faulkner: Megszületik augusztusban Carol Shields: Norah, gyere haza!
Kazuo Ishiguro: Napok romjai

Viszont egész sokat olvastam magamhoz képest. A Megszületik augusztusban nem szerettette meg magát velem, fontos könyv, nagyon jól megírt könyv, de nem tudok mit kezdeni az ennyire lecsupaszított, szinte állatiasan ösztönlény szereplőkkel.
A Norah, gyere haza! c. helyes kis könyvről már írtam, sajnos az ő esetét kivéve nem megy az írás, pedig a többiek is megérdemelnék, hogy összeszedjem magam. Érdekes, hogy három férfiközpontú regényt is olvastam, bár lehet, hogy a Napok romjait nem illendő ide sorolni.

A Borbás Mária szerkesztette, A bűnbak bégetése címmel megáldott kis szerkesztői gyűjteményt nem fogom külön véleményezni; röpke idő alatt végigkuncogható-lapozható fordítói bakik gyűjteménye, szemöldökfelszalasztóan többségben lévő pajzán példákkal. A múlt hónapban nagy könyvespolc-átpakoló-leporoló hadműveletbe kezdtünk a kedvessel - talán mondanom se kell, hogy nem egy hétvégét vett igénybe -, a könyv többedmagával a kisasztalon hevert, én pedig belelapoztam és a kezemben maradt, szó szerint olvastatta magát. Ráadásul hangosan, így a létrán billegő Vicomte is részesült az irodalmi gyönyörökben.
Kieg. megj.: ha valaki még egyszer azt meri mondani, hogy nálunk nincs is annyira sok könyv, lepakoltatom vele az egészet, aztán vissza (és egyenként törölgesse le a könyvek tetejét). Egyből más perspektívából fogja szemlélni a sok könyv fogalmát.

Egyébként már öt könyvet elolvastam a Várólistacsökkentős listáról, hiába, az év eleji lendület teszi a dolgát, még bennem van a szokásos vágy, hogy mind a huszonnégy könyvet elolvassam.

A többiek februárja: