2017. július 19., szerda

Hárombetűs mágia

A hárombetűs mágia a "Gól!", a könyv egészéhez kevés köze van, de tök jó hangzása van, muszáj volt belerakni a címbe.

Afonso Cruz: Virágok

Azt hiszem, bírom Afonso Cruzt; két évvel ezelőtt, egy zaklatott időszakban olvastam a Kokoschka babáját és nem maradt róla sok emlékem, csak az ekletikussága, a rajzok derengenek fel, és az, hogy meglehetősen eredeti (nem olyan sznob, "nem értem, mi ez, de illik dicsérni"-módon, hanem a foghíjas emlékek miatt bizonytalanul kijelentve-módon). Meg szomorú. Felkészültem hát némi lelki megpróbáltatásra a Virágok előtt, bár a fülszöveg azt sugallta, hogy a polihisztor portugálnak ez egy jóval felhasználóbarátibb könyve lesz.
Az is lett, de egyáltalán nem bánom; az elmúlt két hét elég idegőrlőre sikerült és jólesett zsibbadt aggyal, a sárga Ikeás fotelben vagy az erkélyen heverve ennek a könyvnek a mondataiban tapicskolni. A fejezetek rövidek, a szöveg... nem, nem frappáns, hanem álnaivan, nyílt szeműen őszinte az olyan apró-cseprő dolgokról, amik láthatatlanok a nagy egészben, aztán mégis rajtuk csúszunk el, mint egy banánhéjon (esett már el valaki banánhéjon? Én még nem, csak vizes talppal a parkettán, de az nagyot szólt). Egy ágyon felejtett kalap. Egy elorzott pirítós. Egy ezüstös kulcs.
Hatoljunk beljebb a sűrűbe.
Lehet, hogy szentségtörés, de a Virágok Anna Gavalda regényeire emlékeztet (nem azokra, amiktől agyfaszt kapok), és nemcsak a ...-tal jelzett válaszok, hanem az apróságok és a szereplők miatt; hétköznapi emberekről szól, akik olyanok, mint mi. Többnyire. Gavaldánál azért kicsit komolyabb, felvillant képeket a diktatúráról, a nehézségekről, amelyek második bőrként simulnak bele az emberek életébe.
A narrátorra eléggé megorroltam a történet végére; az a fajta valóban érzékeny entellektüel-féle, aki hiába családapa és hiába kezd már pocakot ereszteni, valójában még mindig nem nőtt fel és várja a csodát az élettől, amiről meséltek neki az oviban. Drágaságom, a csodát magadnak kell generálnod, mert kevés olyan dolog van, ami csak úgy magától megterem és arra vár, hogy te birtokba vedd. Közben annyira el van foglalva a kis sértettségeivel és a tükörnek előadott monológjaival, hogy észre sem veszi, mi történik körülötte (bezzeg Azul néni!), és hogy talán a feleségének, a gyerekének is vannak elvárásai felé - leginkább az, hogy jelen legyen -, amelyek fel sem tűnnek neki.
Riasztó, hogy a különböző emlékek, a pillanatnyi benyomások mennyire eltérő képet mutatnak egy emberről. A gyerekesen önző narrátor mellett a másik főszereplő egy öregember, Ulme úr, aki elveszíti az emlékeit, a narrátor pedig, ha már a saját életével nem akar mit kezdeni, nekiáll egy képzeletbeli katedrálist építeni Ulme úrról az ismerősök Márquez-i hangulatú beszámolója alapján. Az eredmény meghökkentő; kicsoda Ulme úr? Egy kékvérű, kegyetlen ember? Egy álmodozó különc, aki virágok megszállottja? Vagy nőbolond zenerajongó? Egy érző lelkű zseni? Kapufának használta egy kerekesszékes barátja fejét, vagy pálinkáért cserébe megmosta az emberek lábát?
Ulme úr még arra sem emlékszik, látott-e meztelen nőt életében.
Az ember védtelen az emlékei nélkül. Kinek a véleményétől függ, hogy jó emberek vagyunk-e? Meghatározhatjuk-e magunkat nélkülük?

Afonso Cruz nem ad választ ezekre a kérdésekre. Valószínűleg csak segít a töprengésben. Vagy csak írt nekünk egy jó könyvet - néha ez is elég, hogy ne adjuk fel.

Ui.: Olvasás közben arra gondoltam, hogy én miért nem ilyen könyveket veszek? Bizonytalan vagyok magamban, hogy tetszeni fog-e, átjön-e az üzenete? Ebből a szempontból a könyvtár egy kiváló, kompromisszumos, nagyfokú sikerélményt biztosító megoldás; mindenféle kötöttség nélkül dúskálhatok és flörtölhetek a vélt határaimon billegő könyvekkel, anyagi és lelki következmények nélkül. És megmarad annak a könnyed lehetősége, hogy akár meg is vehetném a már olvasott könyveket, amelyek tetszettek - megvehetem, de nem kell, és ez a könnyed, tét nélküli lehetőség nagyon kényelmes. Végre egy olyan döntéslehetőség, aminek nincsenek mérhető következményei és nem kell napokig-hetekig töprengeni felette.

Eredeti cím: Flores
Kiadó: Typotex
Kiadás éve: 2017
Fordította: Bense Mónika
Ár: 2900 Ft


2017. július 17., hétfő

Két béna rövidke

Jaj, Amadea, mikor tanulod már meg, hogy nem szabad sokáig tologatni a könyvértékeléseket? (Az ablakmosásról nem is beszélve.)
Szóval ez megint olyan zagyva, rövidkés post, méltatlan a két könyv színvonalához, de vannak dolgok, amiket tudni kell elengedni.

Több mint egy hónapja hever ez a félbehagyott post a piszkozatok között, és még annál is régebben olvastam a könyvet... annak örömére, hogy közel tíz év után új regény jelenik meg Rose Tremaintől magyarul, megpróbálom összekaparni a gondolataimat a Színaranyról.

"De továbbra is nyugtalanította, hogy csak hajszál választja el attól, hogy megöregedjen, ott áll már az öregség partján. Ezért is vágyott annyira az aranyra: hogy mikor végül elérkezik az öregség, és ott kell hagynia a vadont, és menedéket kell találnia, meg is legyen az a menedék.
Nem akarta, hogy a menedéke nagyon nagy legyen, mert minden megnyilvánulásában utálta a nagyzolást. Mikor eszébe jutott, hogy Viktória királynő hány gigantikus palotában lakik egyszerre, a legszívesebben beledöfött volna egy kést a tejfehér keblébe. Úgy képzelte, hogy az a bizonyos hely csak egy kunyhó lesz. Talán lesz egy kékre festett ajtaja. De az ajtóhoz vezet ösvény mellett semmiféle virág, csak kavicsból, hínárból meg kövekből a kert."

Rose Tremain: Színarany

Sikerült elolvasnom egy 2011-ben beszerzett - a benne felejtett blokk szerint, amit azóta elhánytam valahova, pedig szeretem megőrizni az ilyesmiket - könyvet, jeee! (Van ott még, ahonnan ez jött.)

A Színarany nagyon szép, realista, szomorú regény. Kisemberek az aranyláz árnyékában. Tulajdonképpen nem tudom, miért találom szépnek, mert az embernek a természettel és az életben maradásért folytatott küzdelme minden, csak nem szép. Mocskos. Keserves, kínlódós, összedőlő házas, elhulló állatos, kifakult rongyos, remegő kezes, nagyrészt állatias-ösztönös dolog. Na, mindegy.

A lényeg az, hogy a szereplők a maguk részletessége, esendősége lenyűgöző. Érdekes, hogy Joseph-et a valóságban nagy ívben elkerülnénk (legalábbis én), míg a regényben valósággal élvezettel figyeltem, ahogy egyre mélyebbre süllyed a belső poklában. Joseph Blackstone újdonsült feleségével és idős anyjával érkezik Angliából Új-Zélandra, hogy megcsinálja a szerencséjét, azaz aranymosásból gazdagodjon meg - és természetesen azért, hogy a múlt bűneit ugyanúgy hátrahagyja, mint az óhazát. A férfi önbizalomhiányos, magányos, elveszett ember, egyetlen vágya, hogy bizonyítson az anyjának és végre elnyerje annak elismerését. Borzasztóan torz a lelke, a démonai teljesen szétforgácsolták az erejét. Ha nagyon őszinte és kérlelhetetlen akarnék lenni, azt mondanám, ez az ember egy féreg - ha az adósod, a világért ne fordíts neki hátat.
Csak olyan emberek mellett érzi magát "jól", akik megalázzák és folyton belé törlik a lábukat, talán ezért nem tudja megbecsülni és szeretni a feleségét, Harrietet, akit az isten is a kemény életre teremtett; testileg-lelkileg piszok erős, úgy dolgozik, mint egy igavonó barom és a jég hátán is megél. Minden farmer és vadonnal hadakozó ősmacsó álmai asszonya. A lelkivilága nem olyan (groteszkül) szemet gyönyörködtető, mint a férjé, de jólesett egy normális emberről olvasni a kétségbeesés völgyében.

Gyorsan lehet vele haladni, leköti az embert, de a végére kicsit megfeküdték a gyomromat az embertelen küzdelmek, a veszteségek és a lelki fájdalmak.

*******************       

Ha már gagyi post, mellévágtam a Felhőatlaszt is, három hónap után nem tudok érdemi bejegyzést rittyenteni róla.

"A könyvekkel nem lehet igazán elmenekülni, de megakadályozhatják, hogy az ember elméje véresre vakarja magát."

David Mitchell: Felhőatlasz

Őt áprilisban olvastam el. Mindig irigyeltem egy kicsit a pasimat, aki egy éve olvasott könyvekről is hosszú, igényes értékeléseket ráz ki a csuklójából, én meg pár semmitmondó sorért vért izzadok.

Annak ellenére, hogy évekkel ezelőtt, moziban néztük meg a filmet, sok minden bevillant, a szereplők arca rendre a színészekét vette fel, amit nagyon nem szeretek. Talán a film az oka annak is, hogy kicsit hatásvadásznak és sokkal vizuálisabbnak láttam ezt, mint a Szellemírókat, az utóbbi valahogy intellektuálisabb, bensőségesebb élmény, nem voltak annyira az orrom alá dörgölve az összefüggések. Persze a film és a könyv közé most sem lehet egyenlőségjelet tenni, a történeteknek más a kifutása és kevésbé szájbarágós. A Loccsogó-gázlón kívül mindegyiket szerettem olvasni - úgy éreztem, sikítani fogok, ha még egyszer azt olvasom, hogy "á-á" -, olyan, mint valami Reader's Digest Deluxe válogatás, hat regény egy kötetben. Jaj, nyekereghetnék a történetmesélésről, hogy micsoda stílusbravúrt hajt végre Mitchell, meg ilyesmik, de nem megy, mert a fentebb részletezett, halvány csalódottságon kívül az maradt meg bennem, hogy isteni volt ezzel a könyvvel a kanapén fetrengeni hétvégente. Úgy szép, hogy közben izgalmas. Ráadásul engem kilóra meg lehet venni a hosszú, cizellált mondatokkal, a Felhőatlasz pedig nem szűkölködik bennük.


2017. július 15., szombat

Olvassatok a szakállas pasitól!

Vagyis Afonso Cruztól:

"- Háromszor tartóztattak le a szavak miatt. Hihetetlen dolgokat burkolhattam egészen banális szavakba, még a gyomrom is bele tudott sajdulni. A cipő vagy a kenyér, vagy a nap számtalan dolgot jelenthetett. Vagy csak az a szó, hogy szardínia. Egy halban rengeteg a tápanyag, nem tudnám mind felsorolni, és a szavakkal is ugyanez történik. Olajokból, vitaminokból, fehérjékből állnak, ezek sokkal inkább meghatározzák a létmódjukat, mint az, amik valójában. És persze vannak szálkáik is, ki nem találkozott már szúrós szavakkal? Mind tud úszni. Ha megnézünk egy mondatot, megértjük, hogy az önmagában egy tenger, a vadság, a hajózás, az utazás létmódja, a halak, a könnyek létezése. Én pedig hittem benne, hogy a mondatokat fegyverként tudjuk használni, hogy mindent megváltoztassunk, hogy harcoljunk, hogy ellenálljunk velük. Olyan fegyverek a mondatok, melyek képesek kirobbantani a jövőt."

"Egy barátom azt mondta, le kellene szoknom a szénhidrátokról. A kis zsírkupac ellen kezembe adott fegyverek felérnek egy emberkínzással, ráadásul tökéletes naivságról vagy teljes sületlenségről tesznek tanúbizonyságot. Borsót meg brokkolit adnak, hogy megharcoljak egy ilyen óriási, nagy hatalmú ellenséggel. Mit tegyek? Ellenállok. Nem adom fel. Megpróbálom megnevelni ezt a kis zsírdarabot, persze nem olvasok fel neki verseket vagy filozófiai értekezéseket, csak megpróbálom elérni, hogy rájöjjön végre a testem, mekkora hülyeséget csinál a bevitt táplálékkal. Egyfajta szónoklat, nevelő, ösztönző célú diskurzus, amit a testemmel folytatok."

Kép innen

"Az volna a megoldás, ha mindenkinek az éjjeliszekrényén ott állna egy koponya, mint a karthauzi szerzeteseknél, ez volna az ébresztőnk, és mindennap tudnánk, fel kell kelnünk, hogy ne a hétköznapok végzetes megszokásait éljük, hanem a szerelmesek életét, akik még tudják, hogy léteznek felhők, égbolt és csókok."

"Arra gondoltam: betegség a magány, Eugénia néni, mely az egész testünket megfertőzi, belénk ágyazódik a magva, aztán halott tölgyfa nő ki a mellkasunkból."

"Elmosolyodott, egy mosoly pedig képes egy egész keleti vallássá válni, a mosolyban a fogsor könnyed kivillantásának egyszerűségével fordítottan arányos imádat bújik meg. Egy mosoly képes egy védtelen emberből fanatikust varázsolni, aki másra már nem is tud gondolni, csak a mosolyban rejlő ígéretre."

(Afonso Cruz: Virágok, 2017, Typotex Kiadó)

2017. július 7., péntek

Ilyen egyszerű

Bácsi mesél a feleségéről: - Aztán, amikor mondom neki, hogy nem te főzöd meg, hanem a gáz, akkor veszekszik csak velem!


Hallgasd a tenger zaját - A feminizmus előfutára


Kate Chopin: Ébredés

Nézzük, mit mond egy 1899-es regény a női szerepekről!

A főszereplő Edna Pontellier egy tehetős kreol üzletember felesége. Életét az arisztokráciára jellemző hagyományok alakítják; kedden, miután a szolga ezüsttálcán úrnője elé vitte a vizitkártyákat, fogadni kell a látogatókat; meg kell terveznie a heti menüt és utasítania a szakácsnőt, hogy ne szárítsa ki a halat; a quadroon (negyedvér) dajkát meg kell róni a rendetlensége miatt; a vacsorához szépen fel kell öltözni és érdeklődő csevegést folytatni a férjével, akinek mindenben engedelmességgel tartozik - ha a férj azt mondta, ideje visszavonulni, nem ücsöröghet még kint a teraszon vállkendőbe burkolózva. Az általános, uralkodó nézet szerint a nő legfontosabb életcélja a meleg családi légkör biztosítása és gyermeknevelés, valamint érezze megtiszteltetésnek, hogy "önmagát mint önálló személyt teljesen háttérbe szoríthatja".
Ha pedig a gondolkodás veszélyes útjaira kalandozik, vagy véleményének, akaratának ad hangot, persze, hogy elő kell venni a családfát örökletes elmebetegség után kutatva.

Kezdem magam felhúzni, holott a regény közel sem olyan gyújtó hangvételű, mint amilyennek a kis összefoglalásom alapján tűnik. Persze, példálózhatnék, hogy ezek az elvárások még a 21. században is jelen vannak, és hogy mennyire felállt a hátamon a szőr, amikor tegnap az aluljáró lépcsőjén ordibálni kezdett egy elhanyagolt fickó, hogy "Szép nők, nem féltek???!!!", de inkább a könyvről szeretnék mesélni. 
Nagyon... energiatakarékos, jóformán eseménytelen a történet, ahol a nagy változások a főszereplő lelkében zajlanak, de nem óriási csinnadrattával és megmondó jelleggel; szegény Edna maga sem tudja, pontosan mi zajlik benne és mihez kezdjen a benne kavargó, felzaklató gondolatok sorával. Ebben a világban a látszat, az etikett és a pletyka (illetve az ettől való félelem) alkotja a szentháromságot, Ednának nem áll rendelkezésre támogató baráti közeg vagy a szakkönyvek megnyugtató hátországa, egyedül a család idős orvosa (vajon ők az orvosi egyetemről kikerülve rögtön jogosultak lesznek arra, hogy az életkortól függetlenül "gyermekem"-nek szólítsanak mindenkit?) fordul igazi érdeklődéssel és megértéssel felé. A barátai, bizalmasai vele együtt csak az illendőség bábjai, akik az elvárt pillanatban bólogatnak és sablonos válaszok mögé rejtik a valódi véleményüket (ha ugyan van), érzelmeket pedig nem illik kimutatni, micsoda tapintatlanság lenne az! Edna tehát magára marad, és a benne dúló érzelmek pont úgy jelennek meg, ahogy mi is érezzük magunkat néha: valami formálódik, valami nincs rendjén, de nem tudjuk, pontosan mi az, és nekiállunk lomolni saját magunkban, hogy kiderítsük a nyugtalanság okát, aztán vagy sikerül valami következtetésre jutni, vagy keresgélünk tovább.

Befelé forduló, finom, érzékeny próza az Ébredés, le kell hozzá lassulni. Unokatestvére, mondjuk, a Mansfield-féle szenzitív stílusnak, csak kevésbé explicit (magyarul: homályosabb, megfoghatatlanabb). Könnyű belőle annyit érzékelni, hogy a szerencsétlen gazdag liba jó dolgában csak vergődik a selyemruhájában és a gyémánt diadémjában, de a madarak se szeretnek aranykalitkában élni, és az író arról írjon, amit ismer - Kate Chopin nem írhatott a parasztlányok vagy mosónők lelki változásáról, mert valószínűleg nem ismerte őket. Az internet és a könyvtár csodálatos dolog meg az is, hogy mi, nők, felügyelet nélkül bemehetünk oda - lásd Saját szoba.

Nekem tetszett ez a könyv, főleg a szimbolikusnak tekinthető végkifejlettel együtt. Amolyan langyos állóvíznek gondoltam az elején, ahol nincs tétje a dolgoknak, csak nyaralgatunk meg fürödgetünk, aztán szép lassan meghódított magának Edna története - főleg azután, hogy befejeztem és hagytam kikristályosodni a jelentőségét. Lehet, hogy egy markánsabb stílussal bíró szerző "jobban" (értsd: időtállóbb-átütőbb módon) megírta volna, de igazságtalanság lenne figyelmen kívül hagyni a korát.

Ui.: És Délen játszódik, ami általában pluszpontot jelent.

Eredeti cím: The Awakening
Kiadó: Lazi
Kiadás éve: 2011
Fordította: Antoni Rita
Ár: 2500 Ft 


2017. július 2., vasárnap

Fehér, mint a bőr, piros, mint a vér


Han Kang: Növényevő

Te hogyan viszonyulsz a testedhez?

Nehéz annyi jó értékelés után értelmes mondanivalót kerekíteni erről a kisregényről, amelyben a rövidsége ellenére annyi minden egyesül; a nők helyzete (igen, már megint), az emberek viszonya a testükhöz, a környezetükhöz, a testi-lelki és társadalmi elidegenedés, a családon belüli (hatalmi) viszonyok, és még néhány más téma, ami már nem jut eszembe, mert olvasás közben az első mondaton kívül nem jegyzeteltem le mást.
@katacita egyik mondata elindított bennem valamit; igen, objektíven is nehéz erről a könyvről jót mondani - ez a fajta próza nem arra törekszik, hogy elrepítsen egy másik, kalandos világba, hogy átmenetileg megszabadítson a hétköznapi gondjainktól. Még csak nem is egy történetet akar elmesélni - a felzaklató irodalom a saját problémáidat dörgöli az orrod alá, a tudatod peremén lebegő félelmeket állítja a középpontba. Ha valakinek nincs ellenére némi élveboncolás, hogy a démonjai kiszabaduljanak a börtönükből és néhány napig táncot járjanak a lelkében, az szeretni fogja a Növényevőt is.
Félelmek, démonok itt aztán vannak bőven, az enyémek kárörvendően-boldogan rázták a ketreceiket; a többi gyerekhez képest nálam jóval tovább tartott a monostílusú étkezés (szegény anyám), a húsoktól kifejezetten undorodtam; a lilás nyomot hagyó csontokról, a sárga, zsíros bőröktől, a sülő olaj mindent átható szagától és levakarhatatlan nyomaitól, a megdermedő, sárgás kolbászzsírtől, a szafttól fénylő ajkaktól és mocskos ujjaktól. Az anyámnak büféje volt, de egyszer se kóstoltam meg a sült kolbászt, a toros káposztát vagy a véres hurkát. (Az apám meg kocsmáros. Ki lehet találni, mennyi alkoholt iszom.) A mai napig taszítanak a hagyományos magyar konyha remekei. Véglegesen a sport hozta helyre az étvágyam és stabilizálta valamennyire a húsfogyasztást - a testem elég egyértelmű jelzéseket ad le, hogy mit kíván, ha izmot akarok építeni.

[Ez marad, ha előttem már mindenki szételemezte a könyvet mindenféle objektív, posztmodern meg egyéb szempontok szerint - vessük be a száni személyes élményeket.]
[És próbáljunk meg visszatérni a regényhez.]

Ez egy nagyon intenzív, húsba vágó történet. Han Kang hihetetlenül erős atmoszférát teremt ezen a szellős 180 oldalon; nagyon kényelmetlen, nagyon fájó emlékekbe, gondolatokba préseli bele az olvasókat. Három nézőpontkarakterünk - egyik se a főszereplő, és itt megállom, hogy ezt tovább fejtegessem, megtették már mások - van, mindegyik különböző és egyedi. Jó ötlet volt az empátiazombi férjjel indítani a regényt; mindig félelmetesnek találtam az abszolút, sértett egóval bíró embereket, akik viszonylag értelmes megfogalmazással (értsd: van némi eszük) és a legnagyobb természetességgel tárják a világ elé a korlátoltságukat, azt, hogy tényleg azt hiszik, hogy a tetteik, a mondanivalójuk elfogadható és helyes. Meg sem fordul a fejükben, hogy valamiben ők követtek el hibát. Hátborzongató és lenyűgöző, hogy Han Kang mennyire életszerűen mutatja be egy tuskó férj, a gyökértelen, magányos sógor és a pusztán a kötelességeinek élő nővér belső világát, valamint rajtuk keresztül a főszereplő Jonghje zaklatott kálváriáját. A meg nem értettség, a berekesztettség, a kiüresedett kapcsolatok és az intolerancia szintézise ez a regényke.

Szerintem az ilyesfajta falhozvágós vagy felzaklató irodalomnak az a legnagyobb erénye, hogy mindenkiből mást cibál elő és mást érint meg. Én csak érintőlegesen hoztam szóba a nők hátrányos helyzetét, helyette a saját evésfóbiámat idéztem fel. A másik téma, ami megragadott - ó, erről is tudnék sztorizgatni, de nem fogok -, az embereknek a saját testéhez való viszonya. Jonghje egyértelműen szabadulni akar a sajátjától, de a többi szereplő is harcban áll a saját porhüvelyével. A Burgess fiúkban említi egy idős hölgy, hogy az ember azt hiszi, a gyerekei olyanok lesznek, mint amilyeneket a katalógusban látni - saját magunkról is ezt hisszük. Mi van helyette? Ritkuló haj, megereszkedett bőr, ráncok, visszerek, foltok, anyajegyek, elomló hús, egyre tekintélyesebb pocak - óriási tudatosság kell, hogy ezeket az ember kezelni tudja. Nem megszüntetni, hanem kezelni. Talán nem újdonság, hogy minden problémát nem lehet tudatos életmóddal elkerülni; ha valakinek himlőhelyes a bőre, azon a sport és az egészséges táplálkozás nem segít. Együtt tudunk-e élni szégyen nélkül az ún. hibáinkkal? Tudjuk-e szeretni a hétköznapi stigmáinkat?

Nagyon sokat lehetne még elmélkedni a Növényevő kapcsán, én hellyel-közzel ennyire gondoltam. Szerettem volna megmutatni azoknak, akiknek nem tetszett - nem meggyőzni vagy burkoltan elküldeni őket a sunyiba -, mi a "jó" ebben a regényben, én miért vonzódom az efféle irodalomhoz és mit vált ki belőlem. Az már más kérdés, mennyire megy át és kit érdekel.:D

Eredeti cím: 
Kiadó: Jelenkor
Kiadás éve: 2017
Fordította: Kim Bogook, Németh Nikoletta
Ár: 3000 Ft


2017. június 30., péntek

A tobzódó június

A júniust grand totálban nyomtam; az utóbbi évek visszafogottságához képest rengeteg könyvet vettem - szerencsére egész vállalható számban is olvastam, de ezen még mindig van mit javítani.

Richard Brautigan: Hogy el ne fújja mind a szél Edgar Allan Poe: Edgar Allan Poe versei Robert Burns: Robert Burns versei Paul Éluard: Éluard versei France Prešeren: France Prešeren versei

Jeffrey Eugenides: Egy test, két lélek David Gemmell: Árnyékok farkasa David Gemmell: Az utolsó Őrző David Gemmell: Makedónia oroszlánja

David Gemmell: A Sötét Herceg Leena Krohn: Hotel Sapiens Ian McDonald: Luna – Újhold Mohay Béla: Katherine Mansfield világa Zadie Smith: Fehér fogak

Hú, baszki, 14 könyv egy hónap alatt! Én aztán tudom, hogy kell nagyvilági vadulást rendezni.
A Brautigan és a kis verseskötetek ára a kedvenc antikváriumomba vándorolt, ahogy arról már beszámoltam. Az Egy test, két lelket egy másik antikvárium kirakatában pillantottam meg, nehezen és magas áron lehet csak beszerezni, ezé viszont a tűréshatáromon belül volt... a térdem elgyengült és végem volt. A négy Gemmell, a Hotel Sapiens és a Luna könyvhetes szerzemények. Még jó, hogy a sárga bőrdzsekinek és a farmernek nincs ISBN-száma, időjárás, kapd be.
A Katherine Mansfield világa és a Fehér fogak szintén antikváriumi zsákmányok. Más kocsmába jár annyit, mint én használt és régi könyveket felkutatni, de ez csak a pénztárcára káros, és arra se annyira.
Visszatekintve, a verseskötetek nélkül (az Éluard-t kivéve) tudtam volna élni, amit már a vásárláskor sejtettem, de verseket akartam venni és kész. Imádom ezt a kis Lyra Mundi-sorozatot.

És olvastam nyolc könyvet! Ráadásul milyen jókat!

Fritz Leiber: Éjasszonyok Elizabeth Strout: A Burgess fiúk David Gemmell: Makedónia oroszlánja David Gemmell: A Sötét Herceg Han Kang: Növényevő

Rainbow Rowell: Eleanor és Park Edgar Allan Poe: Edgar Allan Poe versei Richard Brautigan: Hogy el ne fújja mind a szél

Utólag visszagondolva, az Éjasszonyok sem volt egy elhibázott olvasás. Nem lesz belőle emlékmonolit, de nem bántam meg. A Burgess fiúkat imádtam és imádom Stroutot, remélem, Nikkincs is így lesz vele, ha már miattam kikölcsönözte a könyvtárból.
Gemmell még mindig a pikszisben van. Nem olvastam még tőle sokat, de fáj a szívem, hogy meghalt ez a drága ember, akinek olyan jó fantáziája, írástechnikai tudása, ókorismerete, és legfőképpen csodás mesélőkéje volt. Annak ellenére, hogy kidobóember is volt, biztos, hogy kedves természete is volt.
A Növényevőt olyan próba-szerencse alapon olvastam el, és.. .Kata és Dóri túl kedves ahhoz, hogy köveket vagy pókokat küldjön postán, szóval, nekem tetszett. Eléggé. Világéletemben borzasztóan szeszélyes étvágyam volt, de képtelen lennék lemondani a téliszalámiról (és a sajtról!! - Jelenleg nyolcféle van a hűtőben.), de erről majd a könyvről szóló postban.
Az Eleanor és Park meglepően jó volt. Már olvastam a Fangirlt a szerzőtől, de ez messze túlszárnyalja. Poe verseiről nem fogok külön írni, mert versekről nem tudok, még a verseskötet-olvasással is bajban vagyok; képtelen vagyok szépen végigolvasni őket, ahogy a prózával tenném. Most tanulom meg ezt elengedni és csupán olvasgatni.
A Hogy el ne fújja mind a szél esetében nyilván a cím ragadott magával, aztán az ígéretesnek tűnő fülszöveg. Nagyon érdekes és nagyon rövid könyvecske, érdemes a régi könyvsorozatokat (Modern Könyvtár, Európa Zsebkönyvek stb.) nézegetni.

A többiek júniusa:
Dóri
Nita
Heloise
almamag
PuPilla
Nikkincs

2017. június 22., csütörtök

Ez lesz az év meglepetéskönyve


Sarah Waters: A szobalány

(Főleg kialvatlan mese.)

Régóta piszkált ez a könyv, de vártam a beszerzésével. A fülszövege semmi különöset nem árul el, de valami bizsergett bennem (nem az ebéd). Nem tehetek róla, bolondulok a viktoriánus történetekért - ahol a véleményüket és akaratukat kinyilvánító, ergo kellemetlen nőszemélyeket mindig hisztériásnak bélyegzik és becsukják a bolondok házába, ahol mindenféle szörnyűség történik velük -, meg az ókoriakért. (A középkort ellenben ki nem állhatom.) Szóval, a fülszöveg nem ígért különösebb extrákat, de jól is tette, mert egy ponton úgy pofán csapott a könyv, hogy csak pislogtam és végigfuttattam újra meg újra az addigi eseményeket, volt-e valami utalás, egy megjegyzés, bármi, ami... hát, én nem vettem észre. Naiv olvasó vagyok, ha egy történet magába ránt, nem foglalkozom a rejtélyek megoldásával (igazából eszembe se jut), nem veszem észre a fordítói bakikat (a történet okozta kellemes lelkiállapotban megbocsátom őket), az elgépeléseket (de igen, csak kevésbé érdekelnek). Azt hiszem, ez az öregkor egyik sóvárgása: nem annyira a fiatal, fájdalom nélküli test utáni vágy, hanem a feltöltődésre és rácsodálkozásra való képesség, az újdonság, a belefeledkezés varázsa hiányzik.
Egy ilyen csavar után nehéz újra meglepni az olvasót, szerintem a vége felé kicsit sok is volt belőle, és az egyik szereplő motivációja nem volt teljesen világos, de ezen viszonylag hamar túltettem magam, mert a szereplők, a bemutatott miliő ennyi hibát elvitt a hátán (mármint, ami nekem "hiba". Lehet, hogy másnak pont ez jön be.). A regény nemcsak az években, hanem az ábrázolt hangulatban is nagyon viktoriánus; járunk a tolvajok és az aljanép mocskos, patkányoktól nyüzsgő Londonjában, egy jobb napokat látott, az időben megdermedt vidéki kúriában, ahol azon a pár emberen kívül se közel, se távol senki, és ez egyedüli programot a temetőbe és a folyóhoz tett séta alkotja. Ingerszegény, rideg környezet, ahol mintha hosszabb ideig tartana az ősz és a tél, és magához hasonlóvá formálta volna az ott élő embereket; a sivárság és az örömök hiánya keserű, az indulatukat apróságokban kiélő remetékké tette őket.

Ebben a könyvben mindenki szerepet játszik. Fúr, áskálódik, pillanatnyi szövetségeket köt (hogy aztán sutba dobja őket), és, amikor nem a saját érdekeit nézi, azon gondolkodik, a többiek miben mesterkednek, hogyan kerülje ki a csapdákat és előzze meg őket... a pénzért, a bosszúért, a társadalmi felemelkedésért. Ha eltekintünk attól, hogy ez egy izgi regény, elég szomorú, hogy ezek az emberek, még akkor is, ha szeretik a másikat, némi lelkifurdalással kísérve simán tönkreteszik egymást. De maradjunk inkább annyiban, hogy A szobalány fordulatos, hangulatos könyv. Végtére is ma már nem olyan könnyű a gazdag lányokat diliházba zárni.

Ui.: A blognak is jót tenne, ha néhányszor sikerülne fél tizenkettő előtt lefeküdni. De hát nem tehetek róla, ha egy könyv ennyire izgi (vagy úgy, mint a Makedónia oroszlánja), egyszerűen muszáj tovább olvasni. Öreg vagyok már az éjszakázáshoz, bezzeg az alvásigényem nem csökken.

Eredeti cím: Fingersmith
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2017
Fordította: Tóth Gizella
Ár: 3990 Ft


2017. június 21., szerda

Mit ken magára a napallergiás?

Spoiler: alapvetően egy jó naptejet. Nyalánkságként már több mindent.


Az első termék, ami kifejezetten az allergiámra hatott, valószínűleg a Hübner márka Silicea After Sunja volt, csak a terméknév maradt meg bennem, de a márka egy másik cucca nagyon ismerős, ugyanilyen rajzolt kristályok és ilyen betűtípus volt a flakonon. Óriási megkönnyebbülést jelentett használni, annak ellenére, hogy nem érzékeny bőrre kifejlesztett napozó termék volt, a házi gyógynövénygurunk - aki gyógyszerészként dolgozott, majd saját boltot nyitott - mindig felírta a kockás füzetébe és isten tudja, honnan rendelte. Sajnos megszüntették (ennek több, mint tíz éve, 2006-os német fórumokon került szóba utoljára), de addigra már fel voltam szerelkezve az Eucerin 50 faktoros, napallergiásoknak szánt naptejével, amit egy Nők Lapja reklámban láttam meg. Hosszú évekig ezt használtam, azt hittem, ez az allergiások Szent Grálja... Idén szakítottam a hagyománnyal, a Bioderma SPF 50 Kids sprayét vettem meg (szerencsére még volt rá 20% kedvezmény), az összetevőlista sarkallt a változtatásra. Nem vagyok se bőrgyógyász, se hobbi bőrápoló guru, de az INCI ötödik helyén a denaturált alkohol vigyorog, előtte meg az octocrylene - egy öt-hat ezer forintos, nagyon érzékeny bőrűeknek ajánlott naptejtől elvárom, hogy ezek ne legyenek benne, ez ebben a formában parasztvakítás. Ráadásul a két fényvédő egy árkategóriában mozog, egy 5-6000 Ft-os naptejtől elvárom, hogy legalább denat. alkoholt ne tartalmazzon. Nem teszem tiltólistára az Eucerint, mert sokáig megváltást jelentett nyáron, egy hétig védett a napallergia ellen a vízparton - utána már szolid fényben is megjelent, emellett borzalmasan száradt a bőröm, lehet, hogy az alkohol miatt - és még érzelmesen (vagy inkább a biztonság kedvéért) őrzöm a tavalyi flakont, de nagyon reménykedem benne, hogy a Biodermával ki tudom váltani, amelynek sokkal szebb az összetevőlistája és nagyrészt beszívódik, az Eucerinnel ellentétben, amivel a környék teljes bogárpopulációját mindig magamra gyűjtöttem.
Ahogy a képen látható, egy SPF 30-as Bioderma is a kincstár része. Hétköznapi szaladgálásra szereztem be, sokkal jobban beszívódik, mint az ötvenes társa, aminek marad egy kicsi érzete, de egyszer sikerült leégnie a dekoltázsomnak, szóval a párom megörökölte - aki a Spar saját márkás naptejét használta, az INCI első helyén az alkohollal, hörr! -, én meg az ötvenessel nyomulok.
A Sundance Aloe Vera gél vészhelyzetre tartogatott házi fegyver. Az arcomon kívül bárhol jó az ekcémára és kiváló hűsítő.
Jelenleg két arcra való fényvédőm van - a testre valók nem szeretik a sminket -, az egyik a PC legendás Resist fényvédője, SPF 30-cal. Alá kell hidratálni, mert kicsi szárít, de amúgy nagy szerelem... viszont az ára horrorisztikus, úgyhogy nekiálltam másokkal barátkozni, és az A'pieu Pure Block SPF45-re esett a választásom. A PC-szal szemben nem színezett, de ő is könnyen beszívódik, lehet rá sminkelni és a szemkörnyékem se irritálja (annyira örülök, hogy bírja a bőröm a kémiai fényvédőket), eléggé megkönnyebbültem, hogy tesztelés nélkül sikerült jó fényvédőt találni és nem kellett a Krémmánia zsibijére feldobni.
A Yamuna masszázsolaja kicsit kakukktojás, de nekem már összekapcsolódik a fényvédőkkel és vízparti nyaralással. Ha az epilálás miatt kiszáradt bőrömet képes volt megnyugtatni, nagyon remélem, hogy a nyaralás során is segíteni fog, mert mindegyik testápolóm (igen, kettő volt nálam) kudarcot vallott.
A Carmex nekem Az Ajakápoló; korábban mindegyik a kukában landolt, mert szárították a számat, talán ez volt az első, amit teljesen elhasználtam. Eléggé csíp, de a hidratáló hatása miatt elnézem neki, a folyékony matt rúzsokat is kiröhögi, de nem folynak szét tőle. Ha a szám széle kiszárad, azt is pikk-pakk rendbe hozza, korábban hetekig szenvedtem vele.
A dm saját márkás Sundance 50 faktoros ajakápolójának nem tudtam ellenállni - a Carmex csak 15 faktoros -, hiába tudtam, hogy hagyományos stiftes... nos, a régi probléma nem múlt el, nem "javultak meg" az ajkaim, és... igen, szárít. Egyszerűen defektes vagyok, ez van. Van egy 30 faktoros balzsam verziója, azzal is megpróbálkozom, hátha működni fog.



2017. június 19., hétfő

A palacsinta traumája

(Főzős-komplexusos nyafogás, de ha egyszer ki akart jönni.)

Az ember (mármint én) azt hiszi, hogy már milyen fene tapasztalt a sütés-főzésben - ahonnan én jövök, azt a nőt, aki nem tud főzni, nem veszik emberszámba* -, és gondolatban büszkén veri a mellét, hogy nagyrészt** egyedül, privát kínok árán taposta ki az utat magának és alakította ki konyhaművészetét. Pőre kezdőként nehezemre esett értelmezni, mit jelent pontosan az, hogy a levest "összerottyantjuk", a tészta elválik az edény falától, vagy, ha nem áll össze homogén masszává, neki kell esni a habverővel, és nem pánikba esni, hogy eznekemnemmegy, nemvagyokjósemmire és lelepleződtemhogymekkoracsalóvagyok.
Most már tudom (nagyjából...), mire kell figyelni, bátran változtatok az arányokon, nem ragaszkodom görcsösen ahhoz, hogy szó szerint betartsam a recept utasításait. Már csak ritkán érzem a nemfogsikerülni-szorongást, ami kezdetben állandó társam volt.
Tegnap viszont kaptam a képemre, de némi jajongást leszámítva, én győztem.

Volt egyszer egy fél kiló kimaradt túró. Legyen belőle süti. Volt egy szép, ízletesnek tűnő édesség, nem bonyolult recepttel - de rossz arányokkal.
A süti "alja" ennyi és ilyen hozzávalóval nem akart összeállni, egy lisztes morzsalék lett belőle, amiben volt pár összeállt nudliszerűség. Tudtam, hogy ebből nem sülne ki értelmes dolog, hozzávágtam még egy tojássárgáját és némi tejet, hogy összedolgozható tésztát kapjak, aztán az előírásnak megfelelően beraktam a hűtőbe (nem szeretek ilyenekkel vacakolni, de most kivételt tettem).
A következő buktatónál lehetett volna több eszem, látnom kellett volna, hogy az 1 kg túró nagyon sok lesz, főleg a hűtős alaphoz. A hozzá gondolt tepsibe nem fog beleférni, ha nagyobba rakom, az alaptészta lesz kevés. A túrós tölteléket lefeleztem, elővigyázatosságból több búzadarát adtam hozzá, hogy ne tocsogjon az egész és reménykedtem a csodában. Beraktam a sütőbe, és vártam.

De mit csináljak a több mint fél kiló összetojásozott túróval? Süssünk gyorsan pár palacsintát!
Itt volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, a sütés szellemei összeesküdtek ellenem.
Elnéztem az olajmennyiséget, de nem is kicsit. A helyzetet fokozta, hogy a pasim pár méterre tőlem nyomkodta a gépét, nekem meg fokozza az idegességemet és a lelepleződöm-effektust, ha más is szenvedő alanya a bénázásomnak. A keverékhez pánikszerűen öntöttem még lisztet, ami megmentette a palacsintákat, de azért érződik rajtuk, hogy olajosabbak a kelleténél. Persze azt éreztem, hogy vége a világnak.
Közben a túrós süti is elkészült, szemre szép lett és át is sült - régen az volt a fő mumusom, hogy a tűpróba ellenére tényleg átsültek-e a dolgok. Mára kitapasztaltam, hogy még egy kicsit benn kell hagynom az ételeket, főleg a süteményeket, avagy minden sütő más -, de a kedves csak elgondolkodva rágott. Közeledett az Összeomlás. Hát, önmagában az alja nem lett túl finom, még több nedves hozzávaló kellett volna hozzá, de a magas túrós réteg, és a kettő közötti szilva sokat dob a dolgon.

Értitek, elbasztam három órát két szar sütire. Az, hogy tulajdonképpen nem történt baj, sőt, megoldottam a gondokat és nem kötött ki minden a kukában, nem számított, az se, hogy mikor jártam utoljára így. Utolértek a gyerekkori beidegződések, a folyamatos zrikálások, az elvárások és előítéletek, amelyektől mindig undorodtam és úgy éreztem, nem ezek kellene, hogy meghatározzanak. Most mégis eluralkodott rajtam az összes kísértet. Nem tudom megetetni az emberemet, még egy nyüves palacsintát se tudok megsütni, ismét megmutatkozott, milyen haszontalan és semmirekellő vagyok! Lelepleződtem a pasim előtt!

Borzasztó volt.:DD Leírva mindez szörnyen hangzik, de tényleg így éreztem. V. túlszárnyalta az empátia határait, biztosított halhatatlan szerelméről, amelynek semmilyen étel nem állhat az útjába, különben is, finomak lettek, nem baj az, ha kicsit olajos a palacsinta [megjegyzem, jobban fogadta, mint azt, hogy az amerikai palacsintába raktam chia magot]. Titkon hálát rebegtem a katonaság bűnrossz kosztjáért.

Aztán fogtuk magunkat, ettünk olajdús palacsintát meg dinnyét és megnéztük a Zsivány Egyes extráit. A Birdman közelebb állt hozzám, de igazán megható volt látni, ahogy mosogatószivaccsal tapogatják a festéket a díszletfalra.


* Ami, persze, hat rám, ha akarom, ha nem.

** Mindig azt mondom, hogy az internet csodálatos dolog; igen, tudom, lenyűgöző, hogy nézhetem a madridi állatkert jegesmedve-etetését - fogalmam sincs, hogy vannak-e a madridi állatkertben jegesmedvék és lehet-e nézni őket webkamerán keresztül -, de engem a jóval hétköznapibb, prózai dolgok nyűgöznek le; a mosógép programok bemutatása, vagy a Google Maps utcakép-nézete, amely megnyugtatóan mutat nekem képeket az antikvarium.hu átvevőhelyéről, ahol még nem jártam, a Cydoniáról, vagy akár arról a helyről, ahová pár évvel ezelőtt heti rendszerességgel megfordultam, de az utcaképen meg tudom nézni, hogy biztosan ott van, és nem nyelte el valami másik dimenzió.
Szóval nem tudom, az internetes kutakodás mennyire számít segítségnek, de nekem ő a tanítómesterem sok mindenben. De életem végéig hálás szívvel fogok arra gondolni, amikor sztimi felajánlotta, hogy megcsinálhatjuk együtt a kelt tésztát, és, miután apám beszerezte az élettársát, M. abban (is) megnyugtatott, hogy a tepsis sütemények teteje sokszor behorpad - hogy ez micsoda lelkiismereti kínokat okozott nekem!

Ui.: Egyébként valami ilyesmi bénázós-elbeszélgetős, abszolút alapoktól induló blognak szántam anno a Babos kendőt.


2017. június 18., vasárnap

Családi értékek

"- Azt hiszem, mindig is az volt. Zach mindig is, szóval, törékenynek tűnt... érzelmileg. Vagy egyszerűen csak éretlennek. Vagy ki tudja, milyennek.
 - Az ember azt hiszi, olyan gyerekei lesznek, amilyeneket a ruhakatalógusban lát. - Mrs. Drinkwater lába most gyorsabban járt föl-alá. - De nem lesznek olyanok."

Elizabeth Strout: A Burgess fiúk

Valamiért nem volt sok kedvem ehhez a könyvhöz - az Amy és Isabelle olyan magasra tette a lécet, hogy úgy gondoltam, ezt a szintet az írónő többi regénye képtelen lesz elérni és csalódás lesz a vége. Nem lett igazam, olyan gyorsan haladtam A Burgess fiúkkal, mint amilyen lassan az Éjasszonyokkal, és fel is pakoltam a maradék három könyvét a kívánságlistám elejére. Nagyon úgy néz ki, hogy Strout-kompatibilis vagyok, írhat bármilyen témában, én szeretni fogom.

Az Amy és Isabelle áll hozzám közelebb az ábrázolt terhes, viszálykodásokkal teli anya-lánya viszony miatt, a jelen könyve inkább a testvéri kapcsolatok regénye, de a szülő-gyermek páros - amelyből több is van -, is elég hangsúlyos. Nehezen tudom megfogalmazni, mi ragad meg annyira Strout írásmódjában; szeretem, ahogy komplex voltában ábrázolja az életet, ami önmagában nem rózsaszín vattacukorfelhő, hanem egy nehéz, kínlódásokkal és kétségekkel teli folyamat, és az ember néha megvilágosodik és átmenetileg nyugalomra lel - a következő gödörig. Ahogy bemutatja, mennyire visszacsapnak a következő generációban az általunk semmiségnek vélt dolgok. Ahogy azt hisszük, ha máshogy csináljuk, mint a szüleink, a gyerekeinknek jó lesz - hogy aztán rádöbbenjünk, pont úgy ordibáltunk évtizedekig, mint a saját anyánk. Strout aprólékos stílusával remekül utánozza a valós konfliktusokat, az emberben végbemenő tépelődéseket. Majd' elalélok, amikor az egyik főszereplőről átröppenünk pár sor erejéig egy mellékes karakter világába, bírom ezt a sok szempontú, szöszölős írásmódot.
Ha már a sok szempont: kicsit félelmetes, hogy mennyire máshogy látják egymást az emberek, és mennyire másnak tűnnek nekünk, olvasóknak, amikor megismerjük a gondolatvilágukat - az idősebb Burgess felesége, Helen a saját szempontjából nézve közel sem olyan ostoba, mint amilyennek látszik, a két fiú húga, Susan se az a puritán, kiszáradt kóró, aminek a külvilág szemében tűnik. Ellenben Jim Burgess, a nagymenő ügyvéd pont akkora köcsög, mint amilyennek a reakciói alapján gondolhatjuk. Az a fajta karizmatikus ember, aki gyeplővel fogja vissza az agresszivitását, és a megjátszott empátia ellenére mindenkit hülyének tart maga körül. Erőteljes álla megfeszül az indulattól, mosolyt erőltet magára, de a kék szeme hidegen villog. Az ilyenektől feláll a hátamon a szőr. Az öccse, Bob az, akit a bátyja örök vesztesnek tart - elhízott, majdnem-alkoholista, elvált, magányos ember, aki azért imádja a nagyvárost, hogy feloldja a benne uralkodó hatalmas magányt, és a szomszédai kivilágított ablakát figyeli. Nem sikeres (gyűlölöm azt a szót, hogy "sikeres"), de háromszor annyi megértés és tolerancia szorult bele, mint a testvérébe, akit bálványoz, annak ellenére, hogy Jim nem szolgált rá.

A családi kapcsolatokon túl a regény egy nagyon aktuális témáról is szól; az idegenek és a bennszülöttek közötti ellentétekről, a pengeéles kulturális különbségekről - kinek sunyiság, kinek a tisztelet jele, ha nem néznek a szemébe -, a bevándorlásról.

Érdekes, a könyvben mennyire erőteljes a különböző államokból származó emberek habitusa - a maine-iek nyakas puritánok, akik egy szem altatót drognak tekintenek, a New York-iak azok New York-iak (a maine-i idősek valamiért azt hiszik, ha valaki oda megy, csak fekete ruhát vehet fel), a connecticut-iakat meg felvágós sznobnak (vagy valami ilyesminek) tartják a maine-iak, ők meg a connecticutiakat parasztnak. Nekem mindig egzotikusnak tűnt ez a fajta szélsőséges másság, de hát a magyaroknál talán nincsenek ennyire erős ellentétek.


Áh, hiába erőlködöm, nem tudom megfogni a lényegét, kicsúszik az ujjaim közül. Ez az idézet azonban pompásan bemutatja a "stroutiánus" stílust:
"- Most mit csináljak, Bobby? Nincs családom. - Dehogy nincs családod - mondta Bob. - Van egy feleséged, aki gyűlöl. Vannak gyerekeid, akik nagyon haragszanak rád. És van egy öcséd meg egy húgod, akik megőrjítenek. Meg egy unokaöcséd, aki eddig egy kis szerencsétlen nyomoronc volt, de a jelek szerint már nem annyira az. Ezt nevezik családnak."
Ui.: Ez a madárházikós, nőies borító nem volt a legjobb választás. Az eredetin is házak meg madarak vannak, de az összhatás nagyon más...

Eredeti cím: The Burgess Boys
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2013
Fordította: Szieberth Ádám
Eredeti ár: 3000Ft (de újságosnál, itt-ott 1000 Ft alatt elérhető)


2017. június 14., szerda

Megvolt az első

Én is megkaptam fehér bőrűként az első beszólást egy bácsitól: Nagyon fehér vagy, többet napozzál.


2017. június 13., kedd

Oldschool rémisztgetés


Fritz Leiber: Éjasszonyok

Időtlen idők óta nem haladtam ennyire lassan egy könyvvel, ami részben nekem, részben a két kisregénynek köszönhető - a komótos tempó sajnos az élvezet rovására ment, mert egyik történet se volt annyira jó, hogy hosszú napokig akarjak tapicskolni bennük; túl régimódiak ahhoz, hogy megcsiklandozzák a könyvmoly énemet, de igazán nem róhatom fel az írónak, amiért nem képes az időutazásra.
Ez főleg a Boszorkányfeleségre volt igaz; az egyetemi tanár Norman Saylor felfedezi, hogy a felesége boszorkánypraktikákat űz, és rábeszéli, hogy hagyjon fel a varázslással, amit Tansy meg is tesz, a bajok pedig rögtön csőstül jönnek a házaspár fejére. Az én szájízemnek túl gyorsan ment az asszony meggyőzése, a párbeszéd elég esetlen volt, az utána következő baljós események pedig túl... hatásvadászok, nem tudok rá jobb szót. A vége felé javult a helyzet, néha a kezdődő érdeklődés jeleit is felfedeztem magamon, de összességében nem győzött meg. Ha kimarad az életemből, nem vesztek sokat, de gondolatban kap négy csillagot az ötből, 1943-ban jelent meg, na.

A Sötétség Anyja szerencsére jobban tetszett, Vicomte jól tippelt. A főszereplő, Franz Westen még alkoholmámoros időszakában impulzusvásárol egy antikváriumban két kötetet (megesik az ilyen), az egyik Clark Ashton Smith naplója [nálunk nem annyira ismert, de az SFF-ben alapműnek számítanak az alkotásai. Magyarul a Gonosz mesék és A sír szava olvasható tőle, meg pár novella], a másik egy gonosz vénemberhez kapcsolódik, aki fénykorában afféle mágikus guruként tevékenykedett és a nagyvárosok kártékony varázserejét taglalja a könyvében. A főhős a könyveket olvasgatva egy kibontakozó rejtély nyomába ered, miközben hajmeresztő paranormális élményekben lesz része.
Ennek a hangulata sokkal jobban passzolt hozzám, mint a Boszorkányfeleségé; jól visszaadta a nagyvárosban élő magányos ember általános életérzését, és mekkora ötlet már a megapoliszomancia! Tudom, ez ma már nem olyan újdonság, de ez a kisregény se mai csirke, 1977-es írás. Sajnos az ígéretes kezdés nem tartott ki a befejezésig, nekem elég laposra és setesutára sikeredett a nagy "konfliktus" és annak megoldása. Ennek ellenére sokkal szívesebben olvastam, mint a Boszorkányfeleséget, kevésbé unatkoztam, de, ha nagyon őszinte akarok lenni, bevallom, hogy megkönnyebbültem, amikor a végére értem és visszarakhattam a polcra a kötetet. Elég kevés szabadidőm volt, amikor olvastam és annyira zombi voltam, hogy nehezemre esett koncentrálni, szívesebben bambultam ki a fejemből és nyünnyögtettem (by PuPilla) a macskákat, vagy nyomkodtam a telefont, ami nálam elég ritka. A főszereplők nevéért is fel kellett lapoznom a könyvet, pedig negyedikén fejeztem be, másokéra meg 10-15 év távlatából is emlékszem, szóval nem éppen szerencsés csillagzat alatt találkoztunk.

Ui.: Szimpatikus kifejezések: "szociális kenőzsír" (kávé, tea, dohány stb.) és "menedékkönyv", ami kb. lefedi az általam használt kabátkönyv szót, vagyis az olyan könyveket, amelyek elringatnak és kisimogatják a lelki ráncokat, azaz megszüntetik a nyűgösséget túlzott agymunka nélkül. Vagy valami ilyesmi.

Eredeti cím: Dark Ladies
Sorozat: A képzelet mesterei
Kiadó: Delta Vision
Fordította: Kollár Emese
Eredeti ár: 2350 Ft